Mindenki tudja, hogy dagadt vagyok. Igen, így. Nem kövér, nem duci, nem kicsit elhízott, hanem DAGADT!
Mérlegen majdnem ütöm a 100-at. De most komolyan. Mi másnak lehetne ezt nevezni?
Mindig is küzdöttem a súlyommal. Annyi, de annyi mindent kipróbáltam már, hol több, hol kevesebb sikerrel.
A vége persze mindig ugyanaz, visszajön nem hogy az, ami lement, hanem még plusz pár kiló. Nem sok, éppen hogy csak 1-2 kilócska. De az bizony jön.
Aztán szültem is. Igaz, csak egyszer, és az is császár volt, de hát kérem szépen, szülni kereken 100-al mentem, most rá 4 évre megint majdnem ott vagyok. Mármint súlyban.
Kész röhej.
A szülés után megromlott a kapcsolatunk a férjemmel. Na, sose volt az olyan túl jó, de most végleg vége lett. Lett mellettünk egy másik családja! Ezt meg mégsem tűrhettem, hát nagy kegyesen átengedtem nekik, legyenek boldogok.
Viszont a szülés utáni hajcihő meg a magánéleti válság miatt nagyon magam alá kerültem. Olyannyira, hogy elkezdtem magam köré bástyát (és zsírfalat) építeni.
Most itt tartok. Majdnem 100 kilónál.
Az élet furcsa fintora, hogy közben ezt a bástyát elkezdtem lebontani magam körül, és elkezdtem újra ismerkedni. Mármint pasizni. Minek eredménye egy csodálatos Társ lett, aki úgy szeret, ahogy vagyok.
Igen, így, majdnem 100 kilósan! Mivel így ismert meg, így szeretett meg.
Csakhogy, pár hónapja sorra jelentkeznek a bajok: magas a vérnyomásom, szaladni azt már rég nem tudok, na de hogy a menés is nehezemre esik, az már sokk. Idegsokk.
A 3. emelet megmászásáról már nem is regélek. Gondolkoztam rajta, hogy talán egy földszinti, az jobb lenne. De attól még ugyanúgy nem bírok menni. Futni a gyerek után meg végképp nem.
Ja, gyerek. A minap megkaptam a magamét 4 éves fiamtól: Pufók vagy!
Hogy mi vaaaaan??????
Pufók.
Kész, vége, ennyi. Pufók vagyok! Mint tudjuk, a gyerek és a részeg ember mindig igazat mond. Hát most megkaptam, de rendesen. Pufók!
Majdnem 100 kiló! 97, hogy pontos legyek.
A popim a párom szerint tökéletes. Pont jó. Oda valahogy kevesebb rakódott le. De a hasam, az kérem szépen lóg! Olyannyira, hogy már zavar. Már plasztikán is gondolkodtam, de hát, aki a napi megélhetésért küzd, az ne plasztikáztasson. Menthetetlen vagyok.
Vagy mégsem?
Aztán tegnap álldogálás közben odajött hozzám valaki, és megkérdezte, nem akarok-e lefogyni.
Gondoltam magamban, ez hülye. Hát persze, hogy le akarok fogyni. De nem minden áron. Lehetőleg ne a pénztárcám legyen lapos tőle, és lehetőleg lehessen sokat enni (igen, tudom, szörnyű), és lehetőleg ne kelljen sokat mozogni (még szörnyűbb).
Na Éva, ezt most jól megkaptad!
Mert, ami eztán jött, az nem kissé sokkolt, és csodálkozásra késztetett.
Kommentek